Freaks - 1. fejezet

Sziasztok! 

Ezennel megnyitom a Tallulah Blair blogot. Itt csak horror sztorik kerülnek posztolásra, amiket én írok! Első művem egy sorozat, amit egy 1932-es klasszikus alapján írok meg, hogy ezzel közelebb hozzam annak témáját azokhoz, akik nem szeretik a régi filmeket, ellenben érdekeltek a műfajban. 

~xx

×××

„Mielőtt bemutatjuk a most következő ugyancsak szokatlan látnivalót, ejtenünk kell pár szót annak bámulatos témájáról. Hihetetlen, de igaz, bármilyen furcsa is! Hajdan mindent, ami eltért a szokásostól, a balszerencse előjelének, vagy a gonosz megtestesülésének tartottak. A balsors és nyomor istenei mindig szörnyetegek alakjában jelentek meg, az igazságtalanságokat és viszontagságokat Európa és Ázsia sok nyomorék és torz zsarnokának tulajdonították. A történelem, vallás, néprajz és irodalom bővelkedik az olyan idomtalan kívülállókról szóló mesékben, akik megváltoztatták a világ folyását. Góliát, Calaban, Frankenstein, Gloucester, Hüvelyk Matyi és Vilmos császár csak néhány, akiknek híre bejárta a világot. A rendellenes születést szégyenfoltnak tekintették, a testi hibás gyermeket az elemek kénye-kedvére bízták. Ha ezt esetleg egy ilyen torzszülött túlélte, az mindig gyanús volt. A társadalom kivetette idomtalansága miatt, családja szégyellte az őket sújtó átkot. Alkalmanként, egyes szerencsétleneket az udvarba vittek gúnyolódás és nevetség tárgyává, a nemesek szórakoztatására. Mások koldulásból, lopásból tengették életüket és éheztek. A szépség szeretete iránti mélyen gyökerező vágy a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza. Az ellenérzés, mellyel ezekre az abnormális, testi hibákkal rendelkező, vagy megcsonkított emberekre tekintünk, hosszasan elődeinkig nyúlik vissza. A torzszülöttek többsége normál gondolatokkal, és érzelmekkel bír. Sorsuk igazán szívszorító. A legtermészetellenesebb életre vannak kárhoztatva, emiatt kialakítottak maguk között egyfajta becsületkódexet, amellyel megvédhetik magukat az átlagember barbárságától. A szabályokat mereven betartják; Egyikük sérelme, mindegyikük sérelme - Egyikük öröme, mindegyikük öröme. A most bemutatandó történet ennek a becsületkódexnek életükre gyakorolt hatásán alapul. Az ilyen embereket ért számtalan igazságtalanság iránti alázattal bemutatjuk, a természetellenes, és nem kívánt legborzasztóbb rémtörténetét…”

Torzszülöttek

(Tod Browning, Freaks című 1930-as filmklasszikusa alapján)

– Mi nem hazudunk, emberek – A terem zsúfolásig telt emberekkel, s a közepén álló, kiöltözött kalapos embert figyelték mind, aki a látnivalókat mutogatta nekik, s ezennel egy különlegességről készült beszámolni. Csöndesen hallgatták az ünnepélyes szónoklatot.

– Mint mondtuk, nálunk élő, lélegző szörnyek vannak. Kinevetik őket, irtóznak tőlük, és mégis, a születési hibák tekintetében akár olyanok is lehetnének, mint ők – A féri egy állvány mellett állt, melyre sűrűn félkörívben kardokat tűztek. Mögötte fehér téglalapon a fekete felirat csupa nagybetűvel hirdette: KARDNYELŐ

A kardok mellett mosolygós figura ült. Ő is a szónokot figyelte.

– Nem kérték, hogy világra hozzák őket, ennek ellenére itt vannak. Nagyon is élnek! Saját becsület kódexük van… – A kalapos férfi elindult, a tömeg szétvált, előtte. – Most pedig, erre jöjjenek emberek, és megláthatják mindenidők legmegdöbbentőbb élő szörnyszülöttjét! – A tömeg követte a szónokot, aki egy lefedett terrárium mellett állt meg. Ki-ki kereste a maga helyét, tolongtak, s amint mindenki oda gyűlt, a férfi lerántotta a leplet. Egy vérfagyasztó sikoly szabadult fel egy nő torkából, a férfiak elborzadtak a nők sápítoztak. A búra forma kalapot viselő nő, aki az imént sikított, elfordult, majd félénken vissza-visszatekintett a rémes teremtményre.

– Barátaim, ő valaha egy gyönyörű nő volt! A királyi herceg meglőtte magát, az ő szerelméért. Egykor úgy ismerték, mint a levegő páváját! – jelentette ki ünnepélyesen, s a suttogás, halk beszélgetés zaja lassan bár, de nyomtalanul elhalt. Már csak a férfi ünnepélyes szónoklata zengett a teremben. Büszkén magasra emelve tekintetét, folytatta a történetet.

×

Cleopatra a szokásos gyönyörű bemutatóját zárta. Légtáncos volt, a legszebb. Gyönyörű. A férfiak számára ő volt a vándorcirkusz legérdekesebb produkciója. Nem mintha egyébként lázba hozta volna őket a légtánc. Rövid haját divatosan hordta, csinos volt, fekete testhezálló nadrágja, és felsője többet mutatott csinos alakjából, mint normális körülmények között az illendő lett volna. Csípőjén arany kendőt hordott, s fején azonos színű pántot.

A hatalmas cirkuszi sátrat égősorokkal világították ki körös körül, vidám zene töltötte be a máskor csöndes éjszakai levegő minden zugát. A sátor piros-fehér függőleges csíkozása csak hozzátett a vidámsághoz. Cigarettafüst szállt a sátor teteje felé a csúcsba. Egy fiú tálcával járt körbe, melyen hot-dogokat cipelt. „Hot-dogot tessék!” – kiáltotta, de nem állt meg, amíg valaki fel nem emelte a kezét. Egy barna hajú nő volt, kisfiúval. A másik oldalról a vizes lány érkezett, ő popcornt és gyufát is árult.

Hans és Frieda a függöny mögül figyelték a produkciót. Pónilovas számuk következett nem sokkal légtánc után, melyet nehéz volt fölülmúlni ilyen kicsi embereknek, Hans és ő alacsony növésűek voltak. Törpék. A lány vágyakozva végig simított csillogó, rózsaszínű tüll szoknyácskáján, rövid szőke haja Marcell-hullámokba volt rendezve, száján erős vörös rúzs.

– Csodaszép, nem igaz, Hans? – mondta németül, és a férfi felé fordult. Ugyanakkora méretűek voltak, német származásúak, és előfordult, hogy ezen a nyelven beszélgettek egymással. Hans felszegte fejét.

–  Ő a leggyönyörűbb nagyméretű nő, akit valaha láttam – csóválta fejét, s olyan átéléssel beszélt, amitől Frieda arcáról gyorsan köddé foszlott a mosoly. A kicsi férfi fekete szmokingot viselt, fekete csokornyakkendővel és fehér inggel. Szőke haját tetté választva, elegánsan viselte. Frieda édes hangon folytatta.

–  Na de Hans, miket nem beszélsz! Még a végén féltékeny leszek – mosolyogta, és szégyellős kislány módjára csóválta a tüllt. Játékosan mondta, és kedvesen, gonoszságnak vagy valódi féltékenységnek nyoma sem volt, abban a vékony, kedves hangban. Mégis… aggódott. Talán nem is szereti őt igazán Hans, vagy ha mégis úgy van, talán nem is tetszik neki eléggé? Talán nem tudja kellőképpen boldoggá tenni. Amikor Cleopatrára nézett, elbizonytalanodott. Talán nem elég szép? Nem elég magas, vagy csinos? Félelem járta át olyankor, mikor látta, hogyan néz a nőre Hans. Az ő Hansa.

–  Ne butáskodj! – legyintett Hans, és ragyogó szemekkel figyelte továbbra is a trapézon ringó női alakot.

–  Hogy ne butáskodjak? Szerintem ez a nő szemet vetett az én Hansomra! – mondta mézes-mázosan, majd szégyellősen lesütötte szemét. Bíborvörös ajkait egy pillanatra összecsücsörítette, fehér arcocskája vadrózsapírba öltözött. – Persze én nem vagyok féltékeny – mosolygott, s kislányosan ringatta kicsiny csípőjét. Hans törődő arcát felé irányította, majd teljes testével a lányhoz fordult.

–  Frieda kedvesem, számomra nem létezik más nő, csak akit feleségül kértem – mondta ünnepélyesen, maga elé tartotta rövidke kezeit, és udvariasan meghajolt apró menyasszonya előtt, majd újra a produkcióra irányította tekintetét. Arcán bugyuta vigyor futott végig. Tudta, hogy Friedának nincs oka félelemre, vagy féltékenységre. Cleopatra sosem vetne szemet egy ilyen alacsony férfira, amilyen ő.

–  Fräulein Frieda! – kiáltotta egy cirkuszi segéd, aki a pónilovat hozta előre a következő számhoz. Frieda lassú léptekkel közeledett az állat felé, gerince kissé balra ferdült ettől nehezebben járt. – Nézze meg, hogy minden rendben van-e a nyereggel – szólt németül a segéd. A kis nő megrángatta a szíjat.

–  Ez így éppen megfelelő, köszönöm szépen – válaszolt azonos nyelven, majd ismét a függönynél hagyott Hansra pillantott. Cleopatra pedig abban a pillanatban sétált be a résen. Sötét színű köpenyt viselt, tipikus gonosz boszorkás gallérral, olyasfélével, amilyet a reneszánsz nők viseltek. Hans alaposan végig nézett rajta, szemmel láthatóan nagyon tetszett neki a nő, és az egyetlen, ami Frieda mellett tartotta, hogy valószínűleg Cleopatra sosem nézne rá férfiként, mert mélynövésű. A nő hamarosan észrevette az elismerő szempár pásztázását, lenézően mosolygott a szőke férfira, majd ismét elfordult, hogy lelökhesse magáról a köpenyt a földre, és úgy tett, mint aki csak szeretne kikukucskálni a függönyön. Hans úriember, természetesen azonnal a segítségére sietett, s felvette a köpenyt a földről. A képmutató nő, megjátszott örömmel fordult felé, felvihogott az udvariasságon.

–  Kinevet engem? – kérdezte Hans, szemöldökét összevonta.

–  Dehogy, monsieur – rázta a fejét döbbenten a nő.

–  Örülök – mondta makacs dühvel az arcán a törpe.

–  Ugyan miért nevetném ki?

–  A legtöbb magas ember így tesz, nem látják, hogy én is ugyan olyan ember vagyok, amilyenek ők, ugyanolyan érzésekkel – Cleopatra csípőre tette kezeit, majd leguggolt, hogy a kis méretű férfi felsegíthesse rá a köpenyt. Hans óvatosan rá terítette, ő pedig megfogta a kicsi kezeket, és hálásan a kis karok közé hízelegte magát.

–  Köszönöm.

Frieda már a póniról figyelte az eseményeket, s sértődötten felhúzta orrát, amit a nő is észrevett. Felállt a kis ember mellől, és a póni felé indult. Néhányszor meglibbentette a tüllt, Frieda szoknyácskáját.

–  Szép, szép – mondogatta.

–  Ne, ne - csapkodott a másik a pici ostor nyelével válaszul, s a hímzett ruhás segéd felé intett, mire az kivezette őt a színfalak mögül, egyenest a színpadra.

Cleopatra visszasétált Hanshoz, és leguggolt vele szemben.

–  Meg kellene látogatnia valamikor, elfogyaszthatnánk egy kis bort együtt – mondta játékosan, és pimaszul a férfi arcába csípett. Hans meghajolt ismét, és saját nyelvén megígérte, hogy így tesz, azután ő is eltűnt a függöny mögött, követve Friedát.