Tainted Love - Chapter 1

Sziasztok,
Megérkeztem, viszatértem, és most együtt csinálhatjuk végig ezt a sztorit, mely igazán a szívem legmélyéből szól. Nagyon sokat jelent nekem, figyeljetek oda és odaadással olvassátok. Olvassatok a sorok között! 

~xx

×××

 Az ég egyhangúan szürke volt, ahogy az összes többi napon is. A távoli hegyek ködbe burkolóztak. Kellemes lankák tövében fakó pipacsok kókadoztak csomókban szétszórva a fű unott zöldjében.  Darazsak, dongók köröztek a piros szirmok közül kíváncsian kikandikáló porzók körül. 

 Blair az ablaknál állt, kifelé bámult mintha egészen messze akart volna ellátni, át a lankák mögötti fákon. Túl a hegyeken, mindenen. 

 – Nem tudok többé egy délibábot szeretni. Megkaptam az öleléseket, a csókot és megannyi forró éjszakát. A lelkem megszűnt olyan ártatlannak lenni, hogy viszonzatlanul szeressen – mondta, és lassan mellkasa elé emelte a kezét, megszorította medálját. 

– Honnan tudod, hogy én nem egy délibáb vagyok? – Hangja szárazon csengett.

– Nem tudom… Remélhetném. De nem vagyok olyan ostoba. Nem kellene találkoznunk többé, mert beléd szeretek, és az egyikünknek sem lesz jó – A lány lehajtotta fejét. Csak a párkányt bámulta egy pillanatig, majd hozzá fordult, és a pólóját, hogy a tekintetét kerülje.

– Miért ne lenne jó?

– Ne viselkedj ostobán. Neked tudjuk, miért. Nekem pedig azért, mert te nem szerethetsz engem.

Hosszas csönd uralkodott a szobában.  Blair lassan közelebb sétált, és átölelte a férfit. Viszonzatlanul maradt, mégsem keltett olyan érzéseket, mintha eltaszítanák ezzel. Olyan volt, mintha lelkével fonná körül, ez volt, ami összetartotta őket. Csak annyi, hogy a férfi ugyanúgy vágyta azt az ölelést, ahogy ő. Csak annyi, hogy nem volt ellenére, hogy egy csinos nő belészeressen.

Behúzta a sötétítőfüggönyt, mély lélegzetet vett, s a férfi az ágyra ült ezalatt. Hagyta, hogy simogassa a karját, a mellkasát. Félhomály uralkodott a szobában, régi televíziókészülékből Zs kategóriás horror duruzsolt, csak halkan.  

 Minden délután az ebéddel kezdődött. Szinte kötelező jelleggel érkezett az üzenet, amely felkérte a lányt a négy óra utáni mihamarabbi ebédre, amely a számára vesztes billiárd játszmává bonyolódott, s majdnem mindegyik egészen pontosan ebben a kompozícióban fejeződött be. A Nő keze a férfin, puhán simogatva, éppen csak cirógatta, mint egy macskát. S a napokkal az érintések jelentősége is megváltozott, ahogy teltek. A homályos, idegen szagú szobában egymásról értekeztek halkan, hogy a szomszéd ne hallja.

…

 Augusztus huszonkettedik napját írták, erre egészen pontosan emlékezett, éppen ezen a napon érkezett a komor épületbe. Kastély benyomását keltette, a gótika stílusjegyeit viselve magán a viktoriánus épület. Oly erőteljesen lengte körül a halál atmoszférája, hogy előtte a valaha büszkén pöffeszkedő magnólia a nyár közepén, kopaszon ágaskodott. Kopaszon, szárazon… Jó pár percet ácsorgott ott jellemétől, és ruházatától merőben eltérő stílusú rózsaszínű bőröndjével, s bámészkodott, mire a barátai megtalálták, és megkapta a kulcsait a szobájához.  Ő maga teljesen feketébe burkolózott, ruháján egyetlen szín ütött el a többitől, fehér gallérja. 

 Egészen egyszerű kis szoba egy fürdővel. Fehér fal, sötét bútorok. Az első gondolata az volt, hogy éppen olyan, akár egy kripta. A fal valami idétlen technikával készült, melynek köszönhetően kitüremkedések, csúcsocskák borították. Már első pillantásra megállapította, hogy a koponyás posztert csak az ajtóra lehet majd feltenni. Beleszeretett abba az alakba a plakáton. Egy dekoratív csontváz csuklyában, kihívóan bámul a papírról. – Egy kevéssel több hús és bőr, és máris az esetem lennél – gondolta mindig. Bár sokszor érezte úgy, hogy talán még így is belefér. Legalább ő nem okoz csalódást, hiszen csak egy kép. 

 A szobában az ajtó mellett helyezkedett egy komód élével, ezen régimódi televíziókészülék foglalt helyet. Pontosan ez a szó jutott az eszébe róla; televíziókészülék. Ahogy maga a szó, az eszköz is idejemúlt volt. A komódban három széles és két keskeny fiók biztosított helyet. Szemben két személyes ágy középen, mellette gardróbszekrény néhány vállfával, az ajtóbanbelülről szögekkel. Vélhetőleg egy korábbi lakó hiányolta az akasztókat. Emellett polcos asztalka egy tükör alatt.  Mellette a fürdőszoba ajtó. 

 Blair aznap először maradt egyedül. Bőröndjét a komód mellé állította, az ágyra huppant, és mélyet sóhajtott, mintha ezzel akarná kiűzni a gondolatait. Hirtelen elméjébe kúsztak a személyiségét szilánkokra zúzó szavak, majd az egész napi útja a buszon. Az új élet reménye, és a tervei ezen a helyen. Sikerült hamar életet lehelnie magába. 

 Rövidesen újra barátai társaságában élvezhette új élete első estéjét. Körbevezették a birtokon, megmutatva a különböző szárnyakat, kerteket, parkokat és épületeket, amik az intézethez tartoznak.  A hatalmas vidéki épületegyüttes minden porcikájából gyönyörűség áradt, tücskök ciripeltek a nyári éjszakában a távolból. A világításnak köszönhetően a monumentális épület, tekintélyt parancsolóan meredezett felettük, mint egy szigorú úr. Részletes leírást kapott a személyzet munkájáról, természetesen arról is, amire legkevésbé volt kíváncsi. Mégis érdeklődéssel hallgatta, mert kis izgatottsággal öntötte el, hogy az élete ahelyett, hogy véget érne ebben a nehéz időszakban, inkább szárnyra kap. 

Később egy ciderrel a kezükben tűzijátékot néztek, s a sötétben bohóckodó vadnyulakat. Ők valamiért a hely különlegességeinek számítottak, mindenhol ott sündörögtek, puhácska bundájukkal édeske füleikkel, mozgó orrukkal. Zsúfolt kis szoba ajtajában üldögéltek, s egy nem mindennapi rózsaszín tévéből a legdivatosabb dalok szóltak. A szoba egy sorház részeként olvadt a környező színes deszkás kis apartmanokba, mintha hozzájuk tartozott volna, mégis oly különálló volt és idegen. Blair az égre emelte tekintetét, a csillagokat csodálta két tűzijáték vidám fényei között, s egy pillanatra megszédült.  

 Búgó gondolatai elhagyták néhány órára, s úgy tetszett mintha egész nap eszébe sem jutott volna semmi. Semmi, ami azelőtt történt, hogy felszállt volna a vonatra. Mintha ezzel a nappal minden lezárult volna a múltból, s elvitte volna azokat a kellemetlen emlékeket. Emlékezett, ahogy német országban beszélt az érzéseiről egy lánynak;

 Aki savanyú képet vágva pillanatokig csak figyelte.

– Szoktál még rá gondolni? Emlékszem, nekem nagyon sokszor eszembe jutott egy nap alatt – mondta, s próbált együttérzést erőltetni magára. Vagy legalábbis így tűnt.

– Nem. Egyszerűen csak ott van. – Kezét felemelte, mint a kettőt, s vízszintesen fektette a levegőben. –  Ez a jelen – rázta meg balkezét és a jobb fölé helyezte. – Ez az, ami most történik, ahogy most itt veled beszélek – Ez pedig – ezúttal jobb kezét rázta meg kissé, de a bal alatt hagyta – a vele kapcsolatos emlékek, a rágódások. Ez a kettő párhuzamos egymással, mint két réteg vécépapír és mindkettő egyfolytában jelen van a fejemben. Együtt járnak. Megkeserítik minden percem, azt is, ami szép. Már ha a jelent háttérbe nem szorítja az a vívódás magamban, a rágódás és az emlékek. Az emlékek teszik nehézzé, mert ők teszik széppé és miattuk van hozzáragadva a jelenhez. Domináns és gonosz. Sokszor felül kerekedik.

– De csak mert friss – mondta – Meglásd, hamar elmúlik.

Csak legyintett, és folytatta életét. A beszélgetést pedig másfelé terelte. Vidámabb, érdekesebb dolgok felé. Mindenki vidám volt, jókedvű, és ez a jelenet senkinek sem jelentett annyit, mint annak az egy személynek, aki úgy érezte… Sosem fog elmúlni. S abban a pillanatban inkább kudarcnak élte meg, mint veszteségnek. Nem tudván, hogy ez egy egészséges lépés a felejtés felé.  S milyen igaz volt az a hetykén odavetett rövid mondat! Mintha ez a szürke nap maga alá gyűrte volna, pedig két vagy három hét is alig telt el. Ez az egyetlen nap gyógyír volt szívnek, léleknek.

 Blair kihúzta magát, és kiélvezte ezeket a kellemes pillanatokat a barátaival. Közben lelkiekben a holnapi nem kívánt, de szükségessé vált programra készült fel. A cirkuszra.

Freaks - 1. fejezet

Sziasztok! 

Ezennel megnyitom a Tallulah Blair blogot. Itt csak horror sztorik kerülnek posztolásra, amiket én írok! Első művem egy sorozat, amit egy 1932-es klasszikus alapján írok meg, hogy ezzel közelebb hozzam annak témáját azokhoz, akik nem szeretik a régi filmeket, ellenben érdekeltek a műfajban. 

~xx

×××

„Mielőtt bemutatjuk a most következő ugyancsak szokatlan látnivalót, ejtenünk kell pár szót annak bámulatos témájáról. Hihetetlen, de igaz, bármilyen furcsa is! Hajdan mindent, ami eltért a szokásostól, a balszerencse előjelének, vagy a gonosz megtestesülésének tartottak. A balsors és nyomor istenei mindig szörnyetegek alakjában jelentek meg, az igazságtalanságokat és viszontagságokat Európa és Ázsia sok nyomorék és torz zsarnokának tulajdonították. A történelem, vallás, néprajz és irodalom bővelkedik az olyan idomtalan kívülállókról szóló mesékben, akik megváltoztatták a világ folyását. Góliát, Calaban, Frankenstein, Gloucester, Hüvelyk Matyi és Vilmos császár csak néhány, akiknek híre bejárta a világot. A rendellenes születést szégyenfoltnak tekintették, a testi hibás gyermeket az elemek kénye-kedvére bízták. Ha ezt esetleg egy ilyen torzszülött túlélte, az mindig gyanús volt. A társadalom kivetette idomtalansága miatt, családja szégyellte az őket sújtó átkot. Alkalmanként, egyes szerencsétleneket az udvarba vittek gúnyolódás és nevetség tárgyává, a nemesek szórakoztatására. Mások koldulásból, lopásból tengették életüket és éheztek. A szépség szeretete iránti mélyen gyökerező vágy a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza. Az ellenérzés, mellyel ezekre az abnormális, testi hibákkal rendelkező, vagy megcsonkított emberekre tekintünk, hosszasan elődeinkig nyúlik vissza. A torzszülöttek többsége normál gondolatokkal, és érzelmekkel bír. Sorsuk igazán szívszorító. A legtermészetellenesebb életre vannak kárhoztatva, emiatt kialakítottak maguk között egyfajta becsületkódexet, amellyel megvédhetik magukat az átlagember barbárságától. A szabályokat mereven betartják; Egyikük sérelme, mindegyikük sérelme - Egyikük öröme, mindegyikük öröme. A most bemutatandó történet ennek a becsületkódexnek életükre gyakorolt hatásán alapul. Az ilyen embereket ért számtalan igazságtalanság iránti alázattal bemutatjuk, a természetellenes, és nem kívánt legborzasztóbb rémtörténetét…”

Torzszülöttek

(Tod Browning, Freaks című 1930-as filmklasszikusa alapján)

– Mi nem hazudunk, emberek – A terem zsúfolásig telt emberekkel, s a közepén álló, kiöltözött kalapos embert figyelték mind, aki a látnivalókat mutogatta nekik, s ezennel egy különlegességről készült beszámolni. Csöndesen hallgatták az ünnepélyes szónoklatot.

– Mint mondtuk, nálunk élő, lélegző szörnyek vannak. Kinevetik őket, irtóznak tőlük, és mégis, a születési hibák tekintetében akár olyanok is lehetnének, mint ők – A féri egy állvány mellett állt, melyre sűrűn félkörívben kardokat tűztek. Mögötte fehér téglalapon a fekete felirat csupa nagybetűvel hirdette: KARDNYELŐ

A kardok mellett mosolygós figura ült. Ő is a szónokot figyelte.

– Nem kérték, hogy világra hozzák őket, ennek ellenére itt vannak. Nagyon is élnek! Saját becsület kódexük van… – A kalapos férfi elindult, a tömeg szétvált, előtte. – Most pedig, erre jöjjenek emberek, és megláthatják mindenidők legmegdöbbentőbb élő szörnyszülöttjét! – A tömeg követte a szónokot, aki egy lefedett terrárium mellett állt meg. Ki-ki kereste a maga helyét, tolongtak, s amint mindenki oda gyűlt, a férfi lerántotta a leplet. Egy vérfagyasztó sikoly szabadult fel egy nő torkából, a férfiak elborzadtak a nők sápítoztak. A búra forma kalapot viselő nő, aki az imént sikított, elfordult, majd félénken vissza-visszatekintett a rémes teremtményre.

– Barátaim, ő valaha egy gyönyörű nő volt! A királyi herceg meglőtte magát, az ő szerelméért. Egykor úgy ismerték, mint a levegő páváját! – jelentette ki ünnepélyesen, s a suttogás, halk beszélgetés zaja lassan bár, de nyomtalanul elhalt. Már csak a férfi ünnepélyes szónoklata zengett a teremben. Büszkén magasra emelve tekintetét, folytatta a történetet.

×

Cleopatra a szokásos gyönyörű bemutatóját zárta. Légtáncos volt, a legszebb. Gyönyörű. A férfiak számára ő volt a vándorcirkusz legérdekesebb produkciója. Nem mintha egyébként lázba hozta volna őket a légtánc. Rövid haját divatosan hordta, csinos volt, fekete testhezálló nadrágja, és felsője többet mutatott csinos alakjából, mint normális körülmények között az illendő lett volna. Csípőjén arany kendőt hordott, s fején azonos színű pántot.

A hatalmas cirkuszi sátrat égősorokkal világították ki körös körül, vidám zene töltötte be a máskor csöndes éjszakai levegő minden zugát. A sátor piros-fehér függőleges csíkozása csak hozzátett a vidámsághoz. Cigarettafüst szállt a sátor teteje felé a csúcsba. Egy fiú tálcával járt körbe, melyen hot-dogokat cipelt. „Hot-dogot tessék!” – kiáltotta, de nem állt meg, amíg valaki fel nem emelte a kezét. Egy barna hajú nő volt, kisfiúval. A másik oldalról a vizes lány érkezett, ő popcornt és gyufát is árult.

Hans és Frieda a függöny mögül figyelték a produkciót. Pónilovas számuk következett nem sokkal légtánc után, melyet nehéz volt fölülmúlni ilyen kicsi embereknek, Hans és ő alacsony növésűek voltak. Törpék. A lány vágyakozva végig simított csillogó, rózsaszínű tüll szoknyácskáján, rövid szőke haja Marcell-hullámokba volt rendezve, száján erős vörös rúzs.

– Csodaszép, nem igaz, Hans? – mondta németül, és a férfi felé fordult. Ugyanakkora méretűek voltak, német származásúak, és előfordult, hogy ezen a nyelven beszélgettek egymással. Hans felszegte fejét.

–  Ő a leggyönyörűbb nagyméretű nő, akit valaha láttam – csóválta fejét, s olyan átéléssel beszélt, amitől Frieda arcáról gyorsan köddé foszlott a mosoly. A kicsi férfi fekete szmokingot viselt, fekete csokornyakkendővel és fehér inggel. Szőke haját tetté választva, elegánsan viselte. Frieda édes hangon folytatta.

–  Na de Hans, miket nem beszélsz! Még a végén féltékeny leszek – mosolyogta, és szégyellős kislány módjára csóválta a tüllt. Játékosan mondta, és kedvesen, gonoszságnak vagy valódi féltékenységnek nyoma sem volt, abban a vékony, kedves hangban. Mégis… aggódott. Talán nem is szereti őt igazán Hans, vagy ha mégis úgy van, talán nem is tetszik neki eléggé? Talán nem tudja kellőképpen boldoggá tenni. Amikor Cleopatrára nézett, elbizonytalanodott. Talán nem elég szép? Nem elég magas, vagy csinos? Félelem járta át olyankor, mikor látta, hogyan néz a nőre Hans. Az ő Hansa.

–  Ne butáskodj! – legyintett Hans, és ragyogó szemekkel figyelte továbbra is a trapézon ringó női alakot.

–  Hogy ne butáskodjak? Szerintem ez a nő szemet vetett az én Hansomra! – mondta mézes-mázosan, majd szégyellősen lesütötte szemét. Bíborvörös ajkait egy pillanatra összecsücsörítette, fehér arcocskája vadrózsapírba öltözött. – Persze én nem vagyok féltékeny – mosolygott, s kislányosan ringatta kicsiny csípőjét. Hans törődő arcát felé irányította, majd teljes testével a lányhoz fordult.

–  Frieda kedvesem, számomra nem létezik más nő, csak akit feleségül kértem – mondta ünnepélyesen, maga elé tartotta rövidke kezeit, és udvariasan meghajolt apró menyasszonya előtt, majd újra a produkcióra irányította tekintetét. Arcán bugyuta vigyor futott végig. Tudta, hogy Friedának nincs oka félelemre, vagy féltékenységre. Cleopatra sosem vetne szemet egy ilyen alacsony férfira, amilyen ő.

–  Fräulein Frieda! – kiáltotta egy cirkuszi segéd, aki a pónilovat hozta előre a következő számhoz. Frieda lassú léptekkel közeledett az állat felé, gerince kissé balra ferdült ettől nehezebben járt. – Nézze meg, hogy minden rendben van-e a nyereggel – szólt németül a segéd. A kis nő megrángatta a szíjat.

–  Ez így éppen megfelelő, köszönöm szépen – válaszolt azonos nyelven, majd ismét a függönynél hagyott Hansra pillantott. Cleopatra pedig abban a pillanatban sétált be a résen. Sötét színű köpenyt viselt, tipikus gonosz boszorkás gallérral, olyasfélével, amilyet a reneszánsz nők viseltek. Hans alaposan végig nézett rajta, szemmel láthatóan nagyon tetszett neki a nő, és az egyetlen, ami Frieda mellett tartotta, hogy valószínűleg Cleopatra sosem nézne rá férfiként, mert mélynövésű. A nő hamarosan észrevette az elismerő szempár pásztázását, lenézően mosolygott a szőke férfira, majd ismét elfordult, hogy lelökhesse magáról a köpenyt a földre, és úgy tett, mint aki csak szeretne kikukucskálni a függönyön. Hans úriember, természetesen azonnal a segítségére sietett, s felvette a köpenyt a földről. A képmutató nő, megjátszott örömmel fordult felé, felvihogott az udvariasságon.

–  Kinevet engem? – kérdezte Hans, szemöldökét összevonta.

–  Dehogy, monsieur – rázta a fejét döbbenten a nő.

–  Örülök – mondta makacs dühvel az arcán a törpe.

–  Ugyan miért nevetném ki?

–  A legtöbb magas ember így tesz, nem látják, hogy én is ugyan olyan ember vagyok, amilyenek ők, ugyanolyan érzésekkel – Cleopatra csípőre tette kezeit, majd leguggolt, hogy a kis méretű férfi felsegíthesse rá a köpenyt. Hans óvatosan rá terítette, ő pedig megfogta a kicsi kezeket, és hálásan a kis karok közé hízelegte magát.

–  Köszönöm.

Frieda már a póniról figyelte az eseményeket, s sértődötten felhúzta orrát, amit a nő is észrevett. Felállt a kis ember mellől, és a póni felé indult. Néhányszor meglibbentette a tüllt, Frieda szoknyácskáját.

–  Szép, szép – mondogatta.

–  Ne, ne - csapkodott a másik a pici ostor nyelével válaszul, s a hímzett ruhás segéd felé intett, mire az kivezette őt a színfalak mögül, egyenest a színpadra.

Cleopatra visszasétált Hanshoz, és leguggolt vele szemben.

–  Meg kellene látogatnia valamikor, elfogyaszthatnánk egy kis bort együtt – mondta játékosan, és pimaszul a férfi arcába csípett. Hans meghajolt ismét, és saját nyelvén megígérte, hogy így tesz, azután ő is eltűnt a függöny mögött, követve Friedát.