Tainted Love - Chapter 1

Sziasztok,
Megérkeztem, viszatértem, és most együtt csinálhatjuk végig ezt a sztorit, mely igazán a szívem legmélyéből szól. Nagyon sokat jelent nekem, figyeljetek oda és odaadással olvassátok. Olvassatok a sorok között! 
~xx
×××

 Az ég egyhangúan szürke volt, ahogy az összes többi napon is. A távoli hegyek ködbe burkolóztak. Kellemes lankák tövében fakó pipacsok kókadoztak csomókban szétszórva a fű unott zöldjében.  Darazsak, dongók köröztek a piros szirmok közül kíváncsian kikandikáló porzók körül. 

 Blair az ablaknál állt, kifelé bámult mintha egészen messze akart volna ellátni, át a lankák mögötti fákon. Túl a hegyeken, mindenen. 
 – Nem tudok többé egy délibábot szeretni. Megkaptam az öleléseket, a csókot és megannyi forró éjszakát. A lelkem megszűnt olyan ártatlannak lenni, hogy viszonzatlanul szeressen – mondta, és lassan mellkasa elé emelte a kezét, megszorította medálját. 
– Honnan tudod, hogy én nem egy délibáb vagyok? – Hangja szárazon csengett.
– Nem tudom… Remélhetném. De nem vagyok olyan ostoba. Nem kellene találkoznunk többé, mert beléd szeretek, és az egyikünknek sem lesz jó – A lány lehajtotta fejét. Csak a párkányt bámulta egy pillanatig, majd hozzá fordult, és a pólóját, hogy a tekintetét kerülje.
– Miért ne lenne jó?
– Ne viselkedj ostobán. Neked tudjuk, miért. Nekem pedig azért, mert te nem szerethetsz engem.

Hosszas csönd uralkodott a szobában.  Blair lassan közelebb sétált, és átölelte a férfit. Viszonzatlanul maradt, mégsem keltett olyan érzéseket, mintha eltaszítanák ezzel. Olyan volt, mintha lelkével fonná körül, ez volt, ami összetartotta őket. Csak annyi, hogy a férfi ugyanúgy vágyta azt az ölelést, ahogy ő. Csak annyi, hogy nem volt ellenére, hogy egy csinos nő belészeressen.

Behúzta a sötétítőfüggönyt, mély lélegzetet vett, s a férfi az ágyra ült ezalatt. Hagyta, hogy simogassa a karját, a mellkasát. Félhomály uralkodott a szobában, régi televíziókészülékből Zs kategóriás horror duruzsolt, csak halkan.  

 Minden délután az ebéddel kezdődött. Szinte kötelező jelleggel érkezett az üzenet, amely felkérte a lányt a négy óra utáni mihamarabbi ebédre, amely a számára vesztes billiárd játszmává bonyolódott, s majdnem mindegyik egészen pontosan ebben a kompozícióban fejeződött be. A Nő keze a férfin, puhán simogatva, éppen csak cirógatta, mint egy macskát. S a napokkal az érintések jelentősége is megváltozott, ahogy teltek. A homályos, idegen szagú szobában egymásról értekeztek halkan, hogy a szomszéd ne hallja.


 Augusztus huszonkettedik napját írták, erre egészen pontosan emlékezett, éppen ezen a napon érkezett a komor épületbe. Kastély benyomását keltette, a gótika stílusjegyeit viselve magán a viktoriánus épület. Oly erőteljesen lengte körül a halál atmoszférája, hogy előtte a valaha büszkén pöffeszkedő magnólia a nyár közepén, kopaszon ágaskodott. Kopaszon, szárazon… Jó pár percet ácsorgott ott jellemétől, és ruházatától merőben eltérő stílusú rózsaszínű bőröndjével, s bámészkodott, mire a barátai megtalálták, és megkapta a kulcsait a szobájához.  Ő maga teljesen feketébe burkolózott, ruháján egyetlen szín ütött el a többitől, fehér gallérja. 

 Egészen egyszerű kis szoba egy fürdővel. Fehér fal, sötét bútorok. Az első gondolata az volt, hogy éppen olyan, akár egy kripta. A fal valami idétlen technikával készült, melynek köszönhetően kitüremkedések, csúcsocskák borították. Már első pillantásra megállapította, hogy a koponyás posztert csak az ajtóra lehet majd feltenni. Beleszeretett abba az alakba a plakáton. Egy dekoratív csontváz csuklyában, kihívóan bámul a papírról. – Egy kevéssel több hús és bőr, és máris az esetem lennél – gondolta mindig. Bár sokszor érezte úgy, hogy talán még így is belefér. Legalább ő nem okoz csalódást, hiszen csak egy kép. 

 A szobában az ajtó mellett helyezkedett egy komód élével, ezen régimódi televíziókészülék foglalt helyet. Pontosan ez a szó jutott az eszébe róla; televíziókészülék. Ahogy maga a szó, az eszköz is idejemúlt volt. A komódban három széles és két keskeny fiók biztosított helyet. Szemben két személyes ágy középen, mellette gardróbszekrény néhány vállfával, az ajtóbanbelülről szögekkel. Vélhetőleg egy korábbi lakó hiányolta az akasztókat. Emellett polcos asztalka egy tükör alatt.  Mellette a fürdőszoba ajtó. 

 Blair aznap először maradt egyedül. Bőröndjét a komód mellé állította, az ágyra huppant, és mélyet sóhajtott, mintha ezzel akarná kiűzni a gondolatait. Hirtelen elméjébe kúsztak a személyiségét szilánkokra zúzó szavak, majd az egész napi útja a buszon. Az új élet reménye, és a tervei ezen a helyen. Sikerült hamar életet lehelnie magába. 

 Rövidesen újra barátai társaságában élvezhette új élete első estéjét. Körbevezették a birtokon, megmutatva a különböző szárnyakat, kerteket, parkokat és épületeket, amik az intézethez tartoznak.  A hatalmas vidéki épületegyüttes minden porcikájából gyönyörűség áradt, tücskök ciripeltek a nyári éjszakában a távolból. A világításnak köszönhetően a monumentális épület, tekintélyt parancsolóan meredezett felettük, mint egy szigorú úr. Részletes leírást kapott a személyzet munkájáról, természetesen arról is, amire legkevésbé volt kíváncsi. Mégis érdeklődéssel hallgatta, mert kis izgatottsággal öntötte el, hogy az élete ahelyett, hogy véget érne ebben a nehéz időszakban, inkább szárnyra kap. 

Később egy ciderrel a kezükben tűzijátékot néztek, s a sötétben bohóckodó vadnyulakat. Ők valamiért a hely különlegességeinek számítottak, mindenhol ott sündörögtek, puhácska bundájukkal édeske füleikkel, mozgó orrukkal. Zsúfolt kis szoba ajtajában üldögéltek, s egy nem mindennapi rózsaszín tévéből a legdivatosabb dalok szóltak. A szoba egy sorház részeként olvadt a környező színes deszkás kis apartmanokba, mintha hozzájuk tartozott volna, mégis oly különálló volt és idegen. Blair az égre emelte tekintetét, a csillagokat csodálta két tűzijáték vidám fényei között, s egy pillanatra megszédült.  
 Búgó gondolatai elhagyták néhány órára, s úgy tetszett mintha egész nap eszébe sem jutott volna semmi. Semmi, ami azelőtt történt, hogy felszállt volna a vonatra. Mintha ezzel a nappal minden lezárult volna a múltból, s elvitte volna azokat a kellemetlen emlékeket. Emlékezett, ahogy német országban beszélt az érzéseiről egy lánynak;

 Aki savanyú képet vágva pillanatokig csak figyelte.
– Szoktál még rá gondolni? Emlékszem, nekem nagyon sokszor eszembe jutott egy nap alatt – mondta, s próbált együttérzést erőltetni magára. Vagy legalábbis így tűnt.
– Nem. Egyszerűen csak ott van. – Kezét felemelte, mint a kettőt, s vízszintesen fektette a levegőben. –  Ez a jelen – rázta meg balkezét és a jobb fölé helyezte. – Ez az, ami most történik, ahogy most itt veled beszélek – Ez pedig – ezúttal jobb kezét rázta meg kissé, de a bal alatt hagyta – a vele kapcsolatos emlékek, a rágódások. Ez a kettő párhuzamos egymással, mint két réteg vécépapír és mindkettő egyfolytában jelen van a fejemben. Együtt járnak. Megkeserítik minden percem, azt is, ami szép. Már ha a jelent háttérbe nem szorítja az a vívódás magamban, a rágódás és az emlékek. Az emlékek teszik nehézzé, mert ők teszik széppé és miattuk van hozzáragadva a jelenhez. Domináns és gonosz. Sokszor felül kerekedik.
– De csak mert friss – mondta – Meglásd, hamar elmúlik.
Csak legyintett, és folytatta életét. A beszélgetést pedig másfelé terelte. Vidámabb, érdekesebb dolgok felé. Mindenki vidám volt, jókedvű, és ez a jelenet senkinek sem jelentett annyit, mint annak az egy személynek, aki úgy érezte… Sosem fog elmúlni. S abban a pillanatban inkább kudarcnak élte meg, mint veszteségnek. Nem tudván, hogy ez egy egészséges lépés a felejtés felé.  S milyen igaz volt az a hetykén odavetett rövid mondat! Mintha ez a szürke nap maga alá gyűrte volna, pedig két vagy három hét is alig telt el. Ez az egyetlen nap gyógyír volt szívnek, léleknek.

 Blair kihúzta magát, és kiélvezte ezeket a kellemes pillanatokat a barátaival. Közben lelkiekben a holnapi nem kívánt, de szükségessé vált programra készült fel. A cirkuszra.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése